A paradigmaváltozások szerepe a fenntarthatósági törekvésekben
- három személyes történet
A természeti és a társadalmi környezetvédelem iránti vonzalmam és tiszteletem nem újkeletű, hiszen egészen fiatal korom óta keresem, gyűjtöm azokat az információkat, cselekvési formákat, önmagam érdekein túl mutató lehetőségeket, melyek erősen összecsengenek Joanna Macy, mélyökológus útravalóival: tanulj, növeld a tudatossági szintedet; cselekedj, mérsékeld a pusztítást; s így teremts magad körül olyan világot, ahol szeretsz élni!
Summa summárum, a szemlélet, látásmód, jelentős tudáselemek és cselekvési hajlandóság adottak voltak, mégis hiányzott valami kovász ahhoz, hogy a fejlődési ("erjedési") folyamat beindulhasson és a változás, az átalakulás, szinte metamorfózisként a maga természetes útján megvalósulhasson.
Három olyan személyes történetet fogok itt megosztani, melyek, meggyőződésem szerint jelentősen hozzájárultak a saját egyéni ökopszichológiai életutam fejlődéséhez, az ökológiai én-em tudatosulásához, s talán abból a szempontból sem érdektelen a megosztás, hogy ami velem történt mások számára sem elérhetetlen, sőt megismételhető!
Az előző bejegyzésben már említettem: Hunyadi Szilvia barátnőm kutatómunkájának köszönhetem felfedeztük Takács-Sánta András Humánökológia tanfolyamát…
Természetesen, maga a kontextus és az alapvető attitűd nem volt merőben új, hiszen, korábban is foglalkoztatottak a természettel, annak védelmével ill. a társadalmi környezettel kapcsolatos kérdések, de soha előtte nem volt arra lehetőségem, hogy 15-20 hasonló érdeklődésű, de teljesen más képzettséggel rendelkező (agrármérnök, közgazdász, környezeti nevelő, biokertész, méltányos kereskedő, szociológus, mérnök) szakember szemén-szemüvegén keresztül is alkalmam legyen felfedezni és megismerni az alapvető összefüggéseket.
Túlzás nélkül állíthatom, hogy lenyűgöző a tudásnak ez a "diverzitása", mely mégis egyfelé tart! Hétről-hétre közelebb kerültünk András vezetése alatt, de a közös gondolkodás tapasztalat- és véleménycsere útján mégis mindenki a maga tempójában-ritmusában a megértéshez.
Számomra, a tanfolyam valóban paradigmaváltás volt. Elkezdtem tudatosan törekedni arra, hogy meglássam a részek mögött az egészet, először elsősorban a saját fejlődésem érdekében, majd egyre inkább azért, hogy környezetemben eredményes szemléletformáló munkát végezhessek.
Meglehet, úgy tűnik, hogy csupán egy inkább horizontális látásmódot sajátottunk el a multidiszciplináris együttlétek során, ám a további változások, életesemények nem ezt igazolták.. Szerettem volna saját szavaimmal megfogalmazni, de semmiképp sem tudtam volna ennél jobban kifejezni, így idézem az Ökopszichológia alapkönyv-ből:
"…elkezdtem azon dolgozni, saját magamban, hogy "leegyszerűsítő és fragmentált észlelésünket, melynek során csak elkülönült tárgyakat, vagy élőlényeket látunk, felváltsa egy tágabb és mélyebb észlelés, hogy meglássuk a komplexitást, az egységet, a kölcsönös összekapcsoltságot a világban és felismerjük a tágabb időbeli és térbeli összefüggéseket. Hogy lássuk az élet hálózatával való kapcsolatunkat."
A természeti és a társadalmi környezetvédelem iránti vonzalmam és tiszteletem nem újkeletű, hiszen egészen fiatal korom óta keresem, gyűjtöm azokat az információkat, cselekvési formákat, önmagam érdekein túl mutató lehetőségeket, melyek erősen összecsengenek Joanna Macy, mélyökológus útravalóival: tanulj, növeld a tudatossági szintedet; cselekedj, mérsékeld a pusztítást; s így teremts magad körül olyan világot, ahol szeretsz élni!
Summa summárum, a szemlélet, látásmód, jelentős tudáselemek és cselekvési hajlandóság adottak voltak, mégis hiányzott valami kovász ahhoz, hogy a fejlődési ("erjedési") folyamat beindulhasson és a változás, az átalakulás, szinte metamorfózisként a maga természetes útján megvalósulhasson.
Három olyan személyes történetet fogok itt megosztani, melyek, meggyőződésem szerint jelentősen hozzájárultak a saját egyéni ökopszichológiai életutam fejlődéséhez, az ökológiai én-em tudatosulásához, s talán abból a szempontból sem érdektelen a megosztás, hogy ami velem történt mások számára sem elérhetetlen, sőt megismételhető!
Az előző bejegyzésben már említettem: Hunyadi Szilvia barátnőm kutatómunkájának köszönhetem felfedeztük Takács-Sánta András Humánökológia tanfolyamát…
Természetesen, maga a kontextus és az alapvető attitűd nem volt merőben új, hiszen, korábban is foglalkoztatottak a természettel, annak védelmével ill. a társadalmi környezettel kapcsolatos kérdések, de soha előtte nem volt arra lehetőségem, hogy 15-20 hasonló érdeklődésű, de teljesen más képzettséggel rendelkező (agrármérnök, közgazdász, környezeti nevelő, biokertész, méltányos kereskedő, szociológus, mérnök) szakember szemén-szemüvegén keresztül is alkalmam legyen felfedezni és megismerni az alapvető összefüggéseket.
Túlzás nélkül állíthatom, hogy lenyűgöző a tudásnak ez a "diverzitása", mely mégis egyfelé tart! Hétről-hétre közelebb kerültünk András vezetése alatt, de a közös gondolkodás tapasztalat- és véleménycsere útján mégis mindenki a maga tempójában-ritmusában a megértéshez.
Számomra, a tanfolyam valóban paradigmaváltás volt. Elkezdtem tudatosan törekedni arra, hogy meglássam a részek mögött az egészet, először elsősorban a saját fejlődésem érdekében, majd egyre inkább azért, hogy környezetemben eredményes szemléletformáló munkát végezhessek.
Meglehet, úgy tűnik, hogy csupán egy inkább horizontális látásmódot sajátottunk el a multidiszciplináris együttlétek során, ám a további változások, életesemények nem ezt igazolták.. Szerettem volna saját szavaimmal megfogalmazni, de semmiképp sem tudtam volna ennél jobban kifejezni, így idézem az Ökopszichológia alapkönyv-ből:
"…elkezdtem azon dolgozni, saját magamban, hogy "leegyszerűsítő és fragmentált észlelésünket, melynek során csak elkülönült tárgyakat, vagy élőlényeket látunk, felváltsa egy tágabb és mélyebb észlelés, hogy meglássuk a komplexitást, az egységet, a kölcsönös összekapcsoltságot a világban és felismerjük a tágabb időbeli és térbeli összefüggéseket. Hogy lássuk az élet hálózatával való kapcsolatunkat."

Jelentkezzetek Andráshoz, minden évben indít új tanfolyamot! (a kép illusztráció)
A következő történet egy egészen egyszerű, hétköznapi példázata a kölcsönös összekapcsoltságnak, de egyszerűségében megkapó és szemléletes, s vallom, hogy már következménye annak a belső átalakulásnak, amely a humánökológia tanfolyamon kezdődött. Egy kora őszi délutánon Szentendre és Békásmegyer között bicikliztem a 11-es út melletti bicikliúton. Hazafelé jövet hirtelen nagyon megéheztem, leesett a vércukorszintem. Meg kellett állnom, de nem volt semmi ennivaló nálam. Ahogy jobban körülnéztem, arra lettem figyelmes, hogy az út szélén diófák nőnek és lévén ősz, a fák alja tele volt frissen hullott dióval. Nosza, néhány darabot feltörtem, kényelmesen elmajszoltam, s mindjárt jobban is lettem. Miközben ezzel foglalatoskodtam és nézelődtem egyszer csak elárasztott a hála és a szégyen egy különös egyvelege: itt vagyunk, mi emberek, akik, ide építettük ezt a forgalmas, zajos, szennyező 11-es főutat. Elvettük a természettől az életterét, akik megmaradtak, kénytelenek beérni azzal a szennyezett levegővel és talajjal, amit jut nekik. És, mégis, ezek a diófák, teszik a dolgukat, amire születtek, megpróbálják a tőlük telhető legjobbat kihozni önmagukból és ezeket a gyümölcsöket, mi, tékozló emberek is élvezhetjük, amikor bajba kerülünk…

Harmadik történetem ismét egy újrakapcsolódási helyzet. Ez az élmény 2021 nyarán esett meg velem. Háttérinformációnak annyit, hogy gyakran járok gyalogtúrákra, baráti társasággal, családdal stb. Régóta fontolgattam azonban, hogy meg kellene próbálkoznom egy olyan igazi, magányos zarándoklattal (nem feltétlenül vallásos indíttatásból), hiszen csupa jót lehet olvasni az ott átélt élményekről. Elhatároztam, hogy a nyári szünetben 10 napot rászámok arra, hogy egyedül, hátizsákkal, sátorral, körbe gyalogolom a Balatont, a lehető legszerényebb szállás (kemping) és étkezési lehetőségeket igénybe véve. Megtettem a szükséges előkészületeket, de ahogy közeledett a kitűzött időpont, egyre kényelmetlenebbül éreztem magamat, már leginkább a hátrányait láttam a nagy kalandnak…
Kezdjük azzal, hogy tökéletesen túlértékeltem a képességeimet, elsősorban a fizikai álló-és tűrőképességemet, nem számoltam a vízhólyagokkal, a 35 fokos meleggel, a sátorverés és bontás, nem beszélve 50 évesen a polifómon alvás szépségeivel… az első 2 nap kritikusnak bizonyult, de sikerült önmagamon felülkerekednem… és akkor, mintha egyszerre mellém szegődött volna a szerencse, ill. elkezdtem meglátni azokat az apró dolgokat, amik megkönnyítették a helyzetemet: szinte hihetetlen, de amikor majd letaglózott a hőség, egyszerre, a semmiből elfelhősödött az ég, s az a félórányi árnyék segített átvészelni az egyik legforróbb útszakaszt. Amikor elfogyott a vizem és legalább 2 órányira volt a legközelebbi település, egyszer csak egy érett gyümölcsökkel teli szilvafa "termett előttem". Olyan is megtörtént, hogy egy jéghideg, bontatlan üveg jeges teát találtam kitikkadt állapotban… Persze, ezek nem csodás jelenségek, de ha nem kerültem volna abba a kiszolgáltatott állapotba, amiben voltam, egyedül a természetben, bizonyára, nem vettem volna őket észre, és egész biztos,, hogy ilyen sokáig sem őriztem volna meg az emlékezetemben ezeket az epizódokat. Eljutottam abba az állapotba, hogy semmi felesleget nem őriztem, hordoztam, akartam. Magam is a táj részévé váltam…Tettem a lábaimat, egyiket a másik után, ha éhes voltam, ettem, ha szomjas voltam, ittam, ha tehettem, pihentem. Közben szemléltem a környezetet, az embereket, de kizárólag pásztázó figyelemmel…A szorongásaim feloldódtak, a gondolataim kitisztultak és még a lépteim is egyre könnyebbé váltak.
Hálásan köszönöm egyetlen úttársamnak a balatoni tájnak, hogy egy időre újra könnyeddé és magabiztossá váltam…

Szívből ajánlom Kőváry Zoltán cikkét: Bevezetés: Föld és lélek – klímaválság és pszichológia címmel, amit megtaláltok az IMÁGO folyóirat 2019/4. számában ! (https://imagobudapest.hu/okologia-es-pszichoanalizis/)
Egyébként, a folyóiratnak ez a száma teljes mértékben a klímaválsághoz kapcsolódik, minden cikke érdekes és tanulságos. Az egész lapszám online olvasható.
Jövő héten a természetközeli élmények pszichológiai hatásairól fogok írni, sok-sok fotóval illusztrálva!
Viszlát nektek: Andrea