Szolidaritás: egy(etlen?) lehetséges válasz a környezeti válságra
Tételezzük fel, hogy a környezeti válságra kétféle válasz adható: az egyik csak a tünetekkel foglalkozik és kisebb módosításokkal, de az általánosan uralkodó gondolkodásmód megőrzésével igyekszik a károkat enyhíteni. A másik lehetőség, hogy magát a válság okát tárjuk fel és a hibás gondolkodásmódon változtatunk. A kettő között Arne Naess, norvég ökológus éles megnevezésbeli különbséget is tett: az elsőt sekély ökológiának, a másodikat mélyökológiának nevezte el. Igaz, hogy minden egyes környezet- természetvédelmi intézkedésnek örülnünk kell, tartós megoldást viszont minden bizonnyal csak az hozhat, ha felülbíráljuk azt a nézetet, mely szerint az ember a természet fölött áll és értékesebb a többi élőlénynél.
Arne Naess szerint (akihatalmas tudása mellett kellemes személyisége és jó humora miatt is köztiszteletben állt, s a norvégok nemzeti büszkeségükként tekintenek rá) a világban elsősorban a kapcsolatok a lényegesek nem az egyedi létezők, mivel az élőlények kapcsolatok hálózatában élnek, ezek nélkül nem is tudnának fennmaradni. Maga az egyes ember is kapcsolatban áll az összes többi élőlénnyel, ennélfogva az egész természettel. Így, ha a természet sérül, a kapcsolatok révén mi magunk is együtt sérülünk. A természetet pusztítása, önmagunk pusztítását jelenti, védelme pedig saját magunk védelmét. Ebben a felfogásban eltűnik a különbség ember és természet, ember és a többi élőlény között.
Itt, ennél a pontnál érdemes egy rövid gondolati kitérőt tenni az ökofeminizmus bizonyos eszméinél, ugyanis a feminista etika saját középpontjába állítja azokat az értékeket (pl. törődés, szeretet, barátság, helyénvaló bizalom) amelyek az általában elfogadott etikai irányzatokban nem vagy nem kiemelt hangsúllyal szerepelnek, és amelyek feltételezik, hogy másokhoz fűződő kapcsolataink alapvető fontossággal bírnak önmagunk megértéséhez. Az ökofeminizmus jellegénél fogva befogadó természetű. Gyakran olyan nők elbeszéléseire épít, akik saját bőrükön tapasztalják a természet kizsákmányolását. Amerikai bennszülött asszonyok számolnak be arról, hogy miután kitelepítettek őket saját földjükről, hogyan élték át a hagyományos indián kultúra jellegzetes értékeinek megrendülését; ezek az értékek a kölcsönösség, a javak megosztása vagy a rokonság.
Óvatosnak és körültekintőnek kell lennünk ugyanakkor, hiszen a természetvédelem nem válhat az emberbarátság kárára sem. Kérchy Anna a Szegedi Tudományegyetem filozófusa egy egész cikket szentel ennek a témának, s azt az érdekes, néhány éve történt esetet is elemzi, amikor a szegedi állatkertben egy kisfiú gondatlanságból (nem előre megfontolt szándékkal) elpusztított egy vemhes szurikátát.
A cikk szerzője megdöbbenve tapasztalta azt a gyűlölethullámot, ami a közösségi és elsősorban a bulvársajtóban az "állatokkal való szolidaritás, a környezetbarátság vagy a szurikáta iránti rajongás örvén dagadt egy kiskorú embertársunk iránt." Visszásként értékeli azt a folyamatot, ahogyan "az elgyászolt állat áldozatként antropomorfizálódott, a gyerek pedig vadállatként bestializálódott."
Kérchy cikkében beszámol továbbá arról is, hogy hasonló, ún. kettős mércét találtak azok a brit laboratóriumi tesztmérések is, melyek kimutatták, hogy az emberek többsége, bizony szívesebben adakozik állatok, mint embertársai megsegítésére. A jelenséget több magyarázattal is próbálják megközelíteni: a szenvedő állatok képei talán azért keltenek erősebb empátiát a nézőben, mert a tehetetlen, kiszolgáltatott teremtmény megsegítése a hatalom erejével és saját jósága nárcisztikus örömével ruházza fel a jótékonykodót.
Bajba jutott embertársunk viszont azért szorul kevésbé részvétre, mert vagy maga felel a balsorsáért vagy a szociális háló úgyis segíteni fog rajta.
Mindenesetre, a magyar szurikáta történetre még a Hintalovon Gyermekjogi Alapítvány is reagált, megjegyezve : embertársainkhoz is emberségesen kellene viszonyulnunk, az állatvédelem nem válhat az emberbarátság kárára!
A cikk szerzője idézi Oscar Wilde gondolatait, miszerint: "az ember érzései sokkal könnyebben indíthatók meg, mint értelme, sokkal könnyebb a szenvedéssel, mint a gondolkozásmóddal azonosulni. Az altruizmus, jól lehet, az erényesség nemes érzésével tölti el a jótékonykodót, de csak átmeneti gyógyírt biztosíthat az egyéni vagy közösségi problémák megoldására." (Kérchy, 2019. 28. o.) A humanitárius empátia a fejlődés korlátjává válik, ha a szolidaritás helyét a tolerancia veszi át.
Donna Haraway poszthumán feminista filozófiai gondolatmenete (idézi Kérchy, 2019) szintén hangsúlyozza az emberi tevékenységnek a Föld ökoszisztémájára gyakorolt világméretű és jobbára kártékony hatását. Az Antropocén-érát (már-már) követő időszakunkat a globális társadalmi válságok, a krízisbe került humanitás korszakaként aposztrofálja, ahol ökológiai, gazdasági és társadalmi válság elválaszthatatlanul összefonódnak.
A környezeti válság és főleg annak társadalmi-politikai következményei, hogy váratlan és szokatlan helyzetek alakulnak ki melyek, próbára teszik a közösség erejét, rugalmasságát, és kiélezik a társadalmi egyenlőtlenségeket.
Vitathatatlan, hogy egy közösség túlélési esélyei egyenesen arányosak a közösség hajlandóságával, hogy hosszú távú érdekeket részesítsen előnyben pillanatnyiakkal szemben. Ez az ún. morális állóképesség áll a távlatos érdekek felismerésének kognitív képességéből, önfegyelemből és előrelátásból, ide tartozik továbbá a bizalom az együttműködés lehetőségében, egoista és altruista hajlam megfelelő aránya.(Lányi, 2013.)
A morális állóképességgel rendelkező egyén számára a környezeti mozgalmak nem áldozatvállalást, önkorlátozást, lemondást jelentenek, hanem egy teljesebb, szebb és jobb minőségű életet.
A mélyökológia nemcsak egy filozófiai irányzat, hanem egyben gyakorlati környezet- és természetvédelem. Naess maga is elkötelezett aktivista volt és a Greenpeace norvég elnöke. Egyik legfontosabb tanácsa minden környezetvédelem iránt elkötelezett ember számára: hogy mindig legyünk tájékozottak, ismerjük a környezeti kérdések gazdasági, technológiai, biológiai, pszichológiai, filozófiai és politikai vonatkozásait, hogy meggyőzően és hitelesen tudjunk érvelni.
Egyszerű életmódja is összhangban volt a mélyökológiai filozófiával, viszont mindig azt hangsúlyozta, hogy az egyszerű életmód nem azonos az aszkézissel vagy a boldogtalansággal. A nagy fogyasztással mérhető magas életszínvonal helyett jó életminőséget, takarékos, de valódi boldog életet valósított meg.
(Az alábbi életút, mint illusztráció kapcsolódik a dolgozat gondolatmenetéhez, ezért helyileg és tartalmilag ide szánom, mintegy lábjegyzetként…
José Mujica 2010 és 2014 között Uruguay elnöke, akit úgy tartanak számon, mint a világ legszegényebb elnökét. Még az elnöki palotába sem volt hajlandó beköltözni (hajléktalanszálló céljára ajánlotta fel), hanem farmján maradt, ahol feleségével mezőgazdálkodással foglalkoznak és ebből szerény jövedelemre tesznek szert. Ezért aztán az elnöki fizetés 90%-át jótékony célra fordítja és csak a maradék 10%-ot tartja meg.
"Több felmérés is az akkor 76 éves Mujicát kiáltotta ki a világ legszegényebb államelnökének, de ő nem ért egyet a jelzővel. Nem vagyok szegény – mutatott rá "el Pepe" Jose Mujica. "Szegény az, akinek semmije sincsen, vagy túl sokat akar. Én nem szegénységben élek, hanem képes vagyok bizonyos dolgokért lemondani, és nincsenek nagy igényeim" – pontosított az egykori uruguayi államfő.
José Mujica egyike volt az uruguayi diktatúra által fogva tartott politikai túszoknak, mivel aktívan részt vett a baloldali Tupamaro gerillaszervezet fegyveres akcióiban. Az egyszerű életviteléről híres, és a fogyasztói társadalmat mélyen elítélő jelenlegi elnök összesen 15 évet volt börtönben embertelen körülmények között politikai fogolyként, ebből 10 évet magánzárkában töltött, ami néha csak egy földbe vájt üreg volt. Megtörtént, hogy egy évig nem mosakodhatott és egyetlen társasága egy béka volt és a patkányok, akiket kenyérmorzsával etetett. Életfilozófiáját nagyban befolyásolták a rács mögött töltött évek."
"A börtönben rájöttem, hogy rengeteg fölösleges problémát gyártottam saját magamnak. Szabadnak lenni annyit jelent, hogy az ember a lehető legtöbb időt azzal tölti, amivel igazán szeret foglalkozni. Persze ehhez rengeteg időre van szükség. Ha sokat fogyasztanék, és nagy igényeim lennének, az egész életemet arra pazarolnám, hogy pénzt gyártsak az igényeim kielégítésére, így pedig nem lenne időm szabadon élni" – foglalta össze Mujica.
"Ki nem állhatom a pazarlást, a haszontalan költekezést, az energiapocsékolást."
Még az elnöki kampány során is a tömegközlekedést használta. Éles kritikával illeti a fogyasztói társadalmat, mely a gazdasági nehézségek megoldását és a boldogságot egyaránt a fogyasztás növelésében véli felfedezni. Éppen a túlzott mértékű fogyasztás teszi tönkre a bolygót: miközben haszontalan és rövid élettartamú dolgok tömkelegét vásároljuk, kimerítjük a Föld erőforrásait. Ha az élet értelmét a javak fölhalmozásában véljük megtalálni, akkor végül boldogtalanok leszünk, mert ez elvonja figyelmünket családunktól, embertársainktól. José Mujica szerint a környezeti problémák gyökere a nyugati gondolkodásmódra és az általunk létrehozott fogyasztói társadalom mértéktelen pazarlására vezethető vissza. Ezért életmódunk gyökeres megváltoztatását tartja szükségesnek. Rendkívül jó meglátásait egyszerű életmódja teszi hitelessé, róla sem lehet elmondani, hogy vizet prédikál és bort iszik…(Erdős: Zöld Hősök)
Naess a biológiai sokféleség mellett a kulturális sokféleséget is nagyra értékelte és fontosnak tartotta a sokféle nép sokféle hagyományának és gondolatvilágának tiszteletét és megőrzését.
Gazdasági és kulturális értelemben különbséget kell tenni a szegénység, mint létfenntartás és a nyomor, mint megfosztottság között. Ha a puszta létfenntartást kulturális értelemben szegénységként értelmezzük is, fizikai értelemben ez nem jelenti feltétlenül az életminőség alacsonyabb szintjét! Míg az iparilag fejlett országokban az egyik központi ökopolitikai kérdés, hogy a hosszú távú túlélést vagy a rövid távú túltermelést és túlfogyasztást részesítsék előnyben, addig, az ún. fejlődő, (vagy harmadik világbéli vagy periféria) országokban a nagy többség túlélésének közvetlen veszélyeztetése áll szemben azzal az ún. "növekedéssel", mely az erőforrások intenzív és pazarló felhasználásán alapul és csupán egy szűk réteg érdekeit szolgálja.
Az 1960-as és '70-es években zajlottak le azok a változások az ún. szegény országok mezőgazdaságában, amit zöld forradalomként szokás emlegetni. Ezekben az országokban a hagyományosan termesztett növények helyett nyugati technológiával, nemesített, elsősorban gabonanövényeket kezdtek termeszteni. A terméshozam ugyan valóban megnőtt, de a gazdálkodás intenzív műtrágyázást, peszticidek alkalmazását, öntözést és gépesítést igényelt.
A társadalmi és környezeti következmények is rendkívül kedvezőtlenek voltak:
- A növényvédő szerek maradékai mai is ott vannak a fejlődő országok talajában, vizében, sőt még a tehéntejben is.
- Megnőtt a szegényeket a gazdagoktól elválasztó szakadék, sokak helyzete az adósságok miatt teljesen kilátástalanná vált, a gazdák gyakran öngyilkosságba menekültek a vállalhatatlan bankhitel-terhelések miatt.
A hozzáértő szakemberek úgy vélik, hogy a zöld forradalom többet ártott, mint használt, és a végén az egyszerűbb gazdák rosszabb helyzetbe kerültek, mint előtte voltak.
Vandana Shiva, környezetvédő, közgazdász, ökofeminista filozófus, rendkívül termékeny író, az indiai környezetvédelmi és ökológiai mozgalom vezető egyénisége.
A környezeti válságtól India népe különösen sokat szenved, ezért Vandana Shiva egységben gondolkodik a környezeti és társadalmi problémákról. Helyteleníti, hogy a nyugati gondolkodásban szétválasztják ezt a kettőt, mert szerinte a fenntarthatóság egyben igazságos társadalmat is jelent!
Egyik kezdeményezése a Navdanya nevű mozgalom, melynek célja a mezőgazdasági növények diverzitásának fenntartása a hagyományos változatok megóvása révén. A mozgalom elsősorban a hagyományos mezőgazdasági tudás megőrzését és a biogazdálkodást támogatja.
Ösztönzi emellett a fair trade eszme és mozgalom terjedését, amely
- tisztességes a kistermelőkkel, mert kizsákmányolás helyett jó megélhetést biztosít nekik,
- tisztességes s fogyasztókkal, mert egészséges élelemmel látja el őket, és
- tisztességes a bioszférával, mert megmérgezése helyett megőrzi a sokféleséget.
Mint írja: "A kőolajra és a vegyszerekre alapozott mezőgazdasággal kapcsolatban semmiféle inherens termelékenységről nem beszélhetünk. Míg a hagyományos indiai mezőgazdaság kb. fél kalóriát használ fel – tiszta, megújuló erőforrásokból – egykalóriányi élelmiszer előállításához, addig a nagymértékben gépesített és kemizált mezőgazdaság 10 kalóriát a környezetet szennyező, nem megújuló erőforrásokból."
"A műtrágyázási, traktorvásárlási, szállítási és energetikai megaprojektekhez nyújtott segítség elsősorban arra volt jó, hogy a nyugati cégek több gépet, berendezést és műszaki szolgáltatást adhassanak el a harmadik világnak." (Erdős: Zöld Hősök, 78-79. o.)
Vandana Shiva szerint a jó földműves belátja, hogy a természet nem csak az ember szolgálatára rendeltetett. A jó földműves a természetet nem ellenségnek tekinti, hanem tisztelettel és szeretettel viszonyul a többi élőlényhez és belátja, hogy a "szarvasmarhák és földigiliszták partnereink az élelmiszer-termelésben."
Indiai környezetvédőként, a szegény országok szemszögéből látja a környezetpusztítást. Biokalózkodásnak nevezi azt a gyakorlatot, amikor nyugati cégek a szegényebb országok hagyományos eljárásait, pl. a gyógynövényhasználatot saját fejlesztésükként levédik.
De még az alapvetően segítő szándékú nyugati kezdeményezések sem feltétlenül eredményesek, mert gyakran saját elképzeléseiket akarják megvalósítani, ha kell, ráerőltetni a más kultúrájú országokra, a helyi hagyományokban gyökerező megoldások keresése helyett.
Mivel az indiai szokásokból fakadóan általában a nők dolga az élelmiszer megtermelése, s a mezőgazdaságban a nők a leginkább érintettek, ezért V. Shiva az ökofeminizmusnak is jelentős alakja: rámutat arra, hogy a természet tönkretétele és a nők elnyomása azonos forrásból ered.
(Shiva gondolat rendszerei nem csupán "kirakatba való filozófia", valódi, nemzetszintű mozgalmakat és működést képes elindítani és fenntartani. Erre egy remek, szemléletes példa Bhután története:
Bhután történelmének első szabadon választott miniszterelnöke Jigme Thinley úgy vélte, hogy nem érdemes a nyugati mintákat szolgai módon lemásolni. Ezért, Vandana Shiva segítségét kérte, hogy Bhután mezőgazdaságát teljes egészében biogazdálkodássá alakítsák. Thinley miniszterelnöksége idején a GDP ész nélküli növelése helyett honfitársainak boldogságindexét kívánta növelni. Nem az ország gazdasági profitja lebegett a szeme előtt, inkább az oktatás, a kultúra, az egészségügy, a környezetvédelem és a természeti értékek megóvása. Bár az egy főre eső GDP-t tekintve Bhután a világ szegényebb felébe tartozik, lakosai egyáltalán nem tartják magukat szegényeknek. Sőt: Bhutánt a világ legboldogabb országaként szokás emlegetni: ahol az ország jelentős részét érintetlen természet borítja, ahol lényegében nincs bűnözés és ahol a lakosok nem akarnak más országban élni.)
Nem csupán a távolt-keleti világrész, de a latin-amerikai kontinens is kiemelt jelentőséggel bír, mind a környezeti pusztítás, mind az azzal szembehelyezkedő társadalmi felelősségvállalás tekintetében. Mielőtt azonban a szolidaritás kérdéskörét megvizsgálnánk, röviden tekintsük át,
Miért is olyan fontosak a trópusi esőerdők?
Az esőerdők képezik a legnagyobb fajgazdagságú éghajlati övezetet, az állatfajok több, mint felének nyújtanak élőhelyet. Ebben szerepet játszhat az egyenletes, kiszámítható éghajlat, a napsugárzás jelentős energiamennyisége, és az is, hogy valószínűleg a jégkorszak jobban megkímélte ezt a területet.
Az esőerdők buja növényzete óriási mennyiségű szenet köt meg. Ha az erdők pusztulásával ez a készlet szén-dioxid formájában a levegőbe jutna, az jelentősen hozzájárulna a globális felmelegedéshez. A növények által elpárologtatott víz eső formájában jut vissza a földfelszínre, az erdők kiirtásával az adott terület szárazabbá és melegebbé válik. A növényzet védi meg a talajt az eróziótól és a folyómenti földeket az árvíztől.
A trópusi esőerdőket napjainkban hihetetlen mértékben pusztítják, egyrészt faanyag kinyerése céljából, másrészt, hogy a "felszabaduló" területeken legelőket vagy különböző ültetvényeket, bányának létesítsenek.
Ezeken a helyeken többnyire hiányzik vagy nagyon gyenge a politikai akarat az erdők megóvására, mert a természetvédelemmel szemben a rövid távú anyagi haszon élvez előnyt. Történik ez annak ellenére, hogy pontos számításokkal mutatták ki: az esőerdei termékek (pl. gyümölcsök, gyógynövények, gumi) ésszerű és szakszerű gyűjtése TÖBB anyagi hasznot hajthatna, mint az erdőírtásból származó faanyag és a legeltetéses gazdálkodás.
Jelenleg is több szervezet dolgozik azon, hogy gátat vessen a mértéktelen erdőirtásnak. Az egyik legnevesebb az Esőerdő Akció Hálózat (Rainforest Action Network), amely többek között a fejlett országok fogyasztási szokásait igyekszik módosítani, így világítva meg a vásárlási szokások és az erdőpusztítás közötti olyan globális összefüggéseket, mint pl.
- a gazdag országokban felhasznált fa- és papírtermékek jelentős része az esőerdők irtásából származik.
- sok amerikai étteremben olyan marhahúst szolgálnak föl, amelyet az esőerdők helyén létesített legelők tartottak el.
- az élelmiszeriparban népszerű pálmaolaj iránti igény növekedése újabb és újabb dzsungelek felszámolását okozza, hogy helyükön olajpálma ültetvények jöjjenek létre.
- az elektro-kommunikációs eszközök előállításához szükséges nyersanyagok bányászata is nagy területű esőerdők eltűnéséért felelős.
Egy másik, nem kevésbé ismert és fontos szervezet az Esőerdő Szövetség (Rainforest Alliance), amely a termelőket ráveszi arra, hogy termesszék fenntartható módon a kávét, kakaót, banánt, teát és fűszereket (ennek egy módja pl. az, hogy az őshonos fákat nem vágják ki, hanem a lombkoronaszint alá telepítik a haszonnövényeket). (címkéjük egy békát ábrázol)
Az esőerdők megmentéséért folytatott elkeseredett küzdelmet hűen mutatja be, Chico Mendes, környezetvédelmi és társadalompolitikai aktivista tragikus sorsa. 1944-ben született Brazíliában, egy Amazonas-menti faluban, ahol családja szegény körülmények között élt az erdő mélyén, a világtól elzártan. Már gyerekként munkába állt, minden nap kora hajnaltól kezdve édesapjának segített. Írni csak 18 éves korában tanult meg és a legszűkebb élőhelyén kívüli világról addig szinte semmit sem tudott.
Mendes és családja a kaucsuknak, (a gumifa nedvének) gyűjtéséből tartotta fenn magát. A kaucsuk gyűjtése a trópusi esőerdők kíméletes és fenntartható hasznosításának számít, mert nem jár a fák kivágásával és nagy biodiverzitás fennmaradását teszi lehetővé.
Az 1970-es években a nyugat-amazóniai őserdők a brazil kormány érdeklődésének középpontjába kerültek, ugyanis, terveik szerint, a helyi lakosok elűzése után a kiirtott esőerdők helyét marhalegelőkkel kívánták felváltani.
A kaucsukgyűjtők számára viszont épp ezek az erdők jelentették a mindennapi megélhetést! Mendes komoly szerepet vállalt abban, hogy megszervezze a gumigyűjtő munkások erőszakmentes ellenállását. Társaival, saját testükkel védték meg a fákat a láncfűrészek és bulldózerek elé állva. Sokukat letartóztatták, néhányukat brutálisan megkínozták, sőt meggyilkolták, hogy elvegyék a kedvüket a további tiltakozástól.
1985-re, Mendes a gumigyűjtő munkások összefogását országos méretűvé bővítette, sőt egy esőerdei terület megóvása során összefogott a helyi indiánokkal is. Így találkozott a természetvédelem és a gumigyűjtő munkások mozgalma és egy ideig úgy tűnt, együtt még erősebben lehetnek. A békés ellenállás több esetben meghátrálásra kényszerítette az erdőirtókat, sőt a kormányt még védett területek kijelölésére is sikerült rábírni. Chico Mendes 1987-ben megkapta az ENSZ környezetvédelmi kitüntetését, s érvei még egyes nemzetközi bankokat is meggyőzték arról, hogy ne nyújtsanak hitelt erdőírtással járó projektekhez.
Sajnos, sikereit a marhatenyésztésben érdekelt klánok nem nézték jó szemmel, 1988. december 22-én, Mendest bérgyilkosok orvul meggyilkolták. Érdemi igazságszolgáltatás még a nagy nemzetközi nyomás hatására sem történt…
Mendes élete regénybe illő: írástudatlan gumigyűjtő munkásból lett az erdei emberek mozgalmának megszervezője, majd nemzetközileg elismert környezetvédő. Története azt is megvilágítja, hogy a környezet- és természetvédelmi ügyek, az emberi jogok és szociális kérdések egymástól nem lehetnek függetlenek!
A latin-amerikai régióban ez a fajta összefonódás, ami a természeti és az emberi erők között szinte magától értetődő, nem újkeletű dolog, de a tágabb értelemben vett "Panchamama-kultusz" a kultúrában és a hétköznapokban egyaránt átszövi az ott élők életét, láthatatlanul és kimondatlanul meghatározza életüket/szemléletüket napjainkban is.
Pachamama vagy Pancha mama: az andoki népek istenisége, akinek neve Föld Anyát jelent, s akit már az inkák előtti időkben imádtak, és tiszteletben tartottak a különböző mezőgazdasági és állattenyésztési szertartásokon. Jelentése nemcsak a Föld bolygót vagy a természetet öleli fel. Az őt imádó népek világnézetén belül ez az isteniség mindent átfog. A természetről szól, az emberekkel való állandó kapcsolatról és a bekövetkező kölcsönhatásokról.
A Pachamama istennő nem teremtő, hanem védő. Menedéket nyújt az embereknek és termékenységének köszönhetően életet enged. Az emberiségnek tehát kötelessége gondoskodni a Föld Anyáról és rituálisan tisztelni őt, felajánlani, feláldozni neki a tőle/általa kapott dolgok egy részét. A szertartások közös célja, hogy szimbolikusan visszaadják a Panchamamának azt, amihez hozzásegítette az embereket. Ellenkező esetben az istennő megsértődhet, éhséget, betegségeket és egyéb szerencsétlenségeket okozhat.
Idővel a Pachamama lett az andoki népek ökológiai hitrendszerének alapja. Az isteniség követői szerint a Pachamama nem található meg egyetlen konkrét helyen sem, sokkal inkább az egész természet templomában. A Pachamama egy isteni trilógia része, melyet Mallku és Amaru egészítenek ki. Együtt alkották meg az Aymara felfogását a természet és a társadalom kapcsolatáról.
Ne csodálkozzunk tehát azon, ha a latin-amerikai kultúrát szervesen áthatja ez a misztikus ideológia. Szinte olyan írott irodalmat nehéz találni, ahol nem jelenik meg ez a szimbolika, próbáltam mégis lehetőség (és nyilván szubjektív módon, ízlésem) szerint kiválasztani néhány olyan regényt a XX. századi dél-amerikai regényirodalomból, melynek témaválasztása és művészi-irodalmi eszköztára illeszkedik választott témámhoz.
A három regény tartalmának rövid ismertetését követően igyekeztem azokat gondolatokat kiemelni, melyek az előzőekben bemutatott elméleti alapokat a latino emberek hitvilágát tükröző irodalom nyelvén elevenítik fel és mélyítik el…Szándékosan nem használok értelmezéseket a szemelvények között, így hagyván teret a szabad asszociációknak és talán kedvet csinálva az adott regény elolvasásához…
Az öreg, aki szerelmes regényeket olvasott (Luis Sepúlveda, 1989)
Az öreg Antonio Jose Bolívar Proano évi két ünnepnapot tart nyilván: amikor a félévenkénti hajójárattal megérkezik fogorvos barátja és meghozza neki egy finom lelkű nagyvárosi örömlánytól a kiolvasott szerelmes regényeket. Az öreg ugyanis az Amazonas-síkságon, egy El Idilio nevű kis településen él az őserdő mélyén. Fiatal korában költözött oda, s telepedett meg a shuar indiánok között. Az évtizedek során megtanult tőlük minden megtanulhatót az erdőről és lakóiról: állatokról, bennszülöttekről és betolakodókról. A shuarok egy napon egy szőke férfi holttestét találják a folyóparton. Egy felbőszült nagymacska tépte szét, hogy értelmetlenül elpusztított kölykeiért bosszút álljon. Az öreg vadász az állat keresésére indul…
Sepúlveda (1949, Chile) ezt a szép és izgalmas, élőlénypárti regényt az ismert ökológusnak , Chico Mendes-nek ajánlja, akit nem sokkal a könyv megjelenése után gyilkoltak meg…
"a shuarok megszánták őket és felajánlották, hogy segítenek. (ti. az öregnek és feleségének, aki a síkságról vándorolt az esőerdőbe… N.A.) Megtanították őket vadászni, halászni, a felhőszakadásnak ellenálló, tartós kunyhót építeni, felismerni az ehető és a mérges gyümölcsöket és mindenekelőtt azt, hogyan élhetnek együtt az őserdővel. Az indiánok figyelmeztetése ellenére elvetették a magot, de hamarosan látniuk kellett, hogy a föld nem elég termékeny. Az állandó eső annyira kilúgozta, hogy a növények nem kaptak elég tápanyagot és elfonnyadtak mielőtt kivirágozhattak volna vagy felfalták őket a rovarok. A következő esős évszak beköszöntével a fáradságos munkával megművelt ültetvényeket már az első zápor lesodorta a hegyoldalon." (40-41. o.)
Felesége, Dolores nem érte meg a második év végét, a malária csontig soványította és nem bírta ki a lázrohamokat.
"Maradnia kellett, pedig nem volt más társa, mint az emlékei. Bosszút akart állni azon az elátkozott vidéken, azon a zöld poklon, amely elragadta tőle a szerelmet és az álmokat…Aztán, tehetetlenségében rádöbbent, hogy nem is ismeri eléggé az őserdőt ahhoz, hogy gyűlölje.(41. o.)
"Azok közé a kevesek közé tartozott, akik túlélték a lándzsakígyó marását, és erről kígyóünnepséggel kellett megemlékezni. Az ünnepség végén először ihatott a natemából, ebből az édes, hallucinogén italból, amelyet a yahuasca gyökeréből főztek és bódult álmában úgy látta, hogy ő is olyan szerves része ezeknek a folyton változó tájaknak, mintha a végtelen zöld test egy szőrszála volna…" (46. o.)
"Az őserdei élet minden porcikáját megedzette… Úgy ismerte az őserdőt, mint akármelyik shuar… éppen olyan jó nyomkereső volt, éppen olyan jól úszott. Egyszóval éppen olyan volt, mint ők, mégsem volt közülük való." (48. o.)
És ezért időről időre el kellett mennie, hogy örülhessenek, amikor újra látják.
"A Nagaritza folyót látva azt gondolhatta volna az ember, hogy az Amazonas-vidéknek abban a zugában megállt az idő, de a madarak már tudták, hogy nyugatról erőteljes fogak marnak egyre mélyebben az őserdő testébe. Hatalmas munkagépek törtek utat maguknak, és a shuarok egyre gyakrabban vándoroltak tovább. Már nem a megszokott három évig maradtak egy helyben, hogy tovább menve engedjék regenerálódni a természetet… egyre több telepes érkezett, akiket most az állattenyésztés és a fakitermelés fejlesztésének ígéretével csaltak oda. És velük együtt jött a szertartásoktól független ivászat és ennek nyomán a leggyengébbek elkorcsosulása…(51. o.)
"A telepesek és az aranymosók mindenféle ostobaságot műveltek az őserdőben. Meggondolatlanul kifosztották a természetet, vérengző bestiává bőszítve a vadállatokat… tönkretették az őserdőt, hogy megteremtsék a civilizált emberiség mesterművét, a sivatagot." (57. o.)
"A shuarok a túlsó parton várták. Odaszaladtak, hogy segítsenek kikecmeregnie a vízből, de amikor meglátták az aranymosó holttestét, vigasztalhatatlan sírásban törtek ki, amit sehogy sem értett. Nem az idegent siratták. Érte és Nushinoért hullott a könnyük.
Nem volt közülük való, de olyan volt, mint ők. Ezért mérgezett nyíllal kellett volna megölnie az ellenfelét, lehetővé téve számára, hogy előbb bátran küzdjön az életéért; így, amikor a curare megbénítja, bátorsága örökre bevésődik az arckifejezésébe, és ott marad a zsugorított fejben, amelynek a szemhéját, orrát és száját szorosan bevarrják, hogy ki ne szökhessen belőle. De hogyan zsugorítsák így össze a fejét, a rémület és fájdalom torz fintorába dermedt életét?
Az ő vétke, hogy Nushino nem távozhat békében. Nushino olyan lesz, mint egy vak papagáj, csak vergődik a fák között, és aki nem ismerte gyűlölni fogja, amikor céltalanul csapongva a testének repül, felveri az alvó boát, és elriasztja a becserkészett vadat.
Elvesztette a becsületét, és ráadásul az ő lelkén szárad a komája örök nyomorúsága is.
Nagy sírás-rívással odaadták neki a legjobb kenut. Nagy sírás-rívással megölelték, ellátták élelemmel, és megmondták neki, hogy többé nem látják szívesen. Benézhet ugyan a shuarok táborába, de nem maradhat köztük.
A shuarok a vízre tolták a kenut, és a nyomait is eltüntették a partról." (54-55. o.)
"Ahogyan a shuarok mondják: Nappal van az ember és van az erdő. Éjjel az ember maga az erdő." (101. o.)
"Egy ideje azon töprengett, miért nem szánja egyik áldozatot sem. Talán a shuarok között töltött évek tették, de a haláleseteket az igazságszolgáltatás művének tekintette. Szörnyűség volt ugyan, de elkerülhetetlen; szemet szemért." (117. o.)
"Valami titokzatos parancs azt diktálta, hogy kegyes cselekedetként kell elejtenie, de nem abból a fajta kegyelemből, amit azok hirdetnek, akiknek hatalmukban áll megbocsátani és kegyelmet osztogatni. Az állat kereste az alkalmat, hogy az ellenfelével bátran megküzdve halhasson meg, és ezt sem a polgármester, sem a többiek nem értették volna meg." (118. o.)
"Emlékszel, öreg? Amikor odaadtad nekik a kígyóbőrt, a shuarok azt mondták, hogy nem vagy ugyan közülük való, de oda tartozol." (122. o.)
"Nagyobb volt, mint első látásra gondolta. Soványsága ellenére is tiszteletet parancsoló, gyönyörű állat volt; a megtestesült kecsesség valóságos mesterműve, amilyet ember még gondolatban sem alkothatna. Az öreg megsimogatta és sebesült lába fájdalmáról megfeledkezve sírva fakadt szégyenében, mert méltatlannak és romlottnak érezte magát, semmiképpen sem a párviadal győztesének. A könnyektől és az esőtől párás szemmel a partra görgette az állat tetemét, hogy a folyó sodorja magával az erdő sűrűjébe, ahová a fehér ember még nem tette be mindent megszentségtelenítő lábát, egészen az Amazonas-ig és a zuhogókig, ahol összezúzódik a sziklákon, és sosem lesz holmi férgek méltatlan zsákmánya. Hirtelen elhatározással a puskát is dühösen utána dobta, és nézte, ahogy elmerül. Átkozott vasbestia, minden gyűlöli, ami él." (137. o.)
…………………………………………………………………………………………………………………………………
A kolumbiai Eustasio Rivera iskolát teremtett a dél-amerikai kontinensen regényével, az Örvény (1953)-nyel. A megejtő szépségű síkság és a hátborzongató érzékletességgel megfestett, emberfaló őserdő epikus arányú ábrázolása szerencsésen ötvöződik a kaucsukgyűjtő rabszolgák életének döbbenetes epizódjaival. Bűzös kigőzölgésű mocsarak, sebes sodrású, zuhatagos folyók, millió ág-bogú, indaszövevények ölelésébe font buja növényzet közt járják végzetes útjukat a regény hősei; léptüket villogó szemek kísérik: a sűrűben megbúvó vadállatok, s a kegyetlenségben rajtuk bőven túltevő, vérszomjas "kiskirályok", "gumi-milliomosok" tekintete. A megszállottságig fokozódó szenvedélyek, szerelem, féltékenység, vérbosszú, nyereségvágy hajtja-űzi őket, megfordulnak indián tanyákon és kaucsukgyűjtők nyomorúságos szállásain, s ott gyűrűzik körülöttük az őserdő iszonyatos örvénye. Sordó áradású, költői ihletésű képsorok, izgalmas kalandok, apokaliptikus víziók teszik végig lebilincselővé Rivera sok kiadást megért, több nyelvre lefordított klasszikus alkotását.
"- Úgy bizony – mondta don Rafo -, ez a föld arra készteti az embert, hogy gyönyörét lelje benne, de szenvedjen is miatta, ha kell. Itt még a haldokló is kedvet érez, hogy megcsókolja a földet, amelyben el fog rothadni…nincs olyan ember, aki egyedül érezné magát rajta: testvérünk a nap, a szél és a vihar. Nem félünk tőlük, nem is átkozzuk őket." (20. o.)
"Ha millió ágad-bogad nem ölelkezhet is össze, az iszalagszövevények és az indák egy ölelésbe fonják valamennyit, s egyetlen levél fájdalmát, mely lehullik, érzi egész valód. …Kozmikus erők lázában léted örök égés, a teremtéstitkok megtestesülése vagy. Mégis, mióta örökkévalóságod súlya görnyeszti, lelkem, a mulandóval rokon, s szeretni nem a száz-oszlopkarú-tölgyet, de a haldokló orchideát tanulta, mert az, akár az ember, ma van, s holnap nincs, s miként az ember álma, oly illékony, oly múló virág." (136. o.)
"Ekkor a kaobafa megzúgatta lombját, és zúgásában ilyen átkokat hallottam: "Szúrjátok, döfjétek vasatokkal, hadd tudja meg, milyen az élő húsba hatoló fejsze. Szúrjátok, ha védtelen is, hiszen fákat ő is döntött, és úgy illik, kínhalálunkat ismerje meg ő maga is." (179. o.)
………………………………………………………………………………………………………………………………………………..
A Beszélő, a világhírű perui szerző Mario Vargas Llosa 1987-ben megjelent "indiánregénye" a gazdag életmű egyik legkülönösebb, legvarázslatosabb darabja.
A történet jórészt a perui Amazónia mélyén játszódik, egy időtlen idők óta fennálló, a természettel tökéletes összhangban lévő s ma is ősi körülmények között élő indián kultúrában. Az írást nem ismerő macsigengák között a "beszélő" az, aki történeteivel a létezés és a kultúra folyamatosságát és a közösség összetartozását biztosítja. Amit törzsükről, a múltról, a világról meg a túlvilágról tudnak, azt a "beszélőtől" tudják: az örökké vándorló, az amazóniai őserdőben szanaszét kószáló népnek ő az élő emlékezete, szótára, mesetára, hírügynöksége. S szól a történet a szerző egyik ifjúkori barátjáról is, akinek arcát szörnyű folt csúfítja el, s elhatározza, hogy a macsigengák közé költözik, és "beszélő" lesz.
A kultúrák közti szokatlan viszonyokat különleges nyelvi leleménnyel ábrázolja a szerző, és kínzó kérdéseket gondol végig ebben a regényében: szól a "beszélő" (s így áttételesen az író) felelősségéről, s arról is, lehet-e, szabad-e civilizációnkat ráerőltetni az "elmaradott" kultúrákra.
"… a gondolkodási rendszer az, amely lehetővé tette, hogy a törzs máig fönnmaradjon. Szemükben a legfőbb érték a nyugalom volt. Hogy az ember se egy pohár vízbe, se egy árvízbe ne fulladjon bele. Hogy fogja vissza szenvedélyes kitöréseit. Az emberben élő lélek sorsszerű kapcsolatban áll a természetben élő lélekkel és az emberekben végbemenő bármifajta zűrzavar katasztrófához vezet a természetben. Ha valakin elhatalmasodik a düh, ettől kiléphet a medréből egy folyó, ha meggyilkol valakit, a villám porig égetheti a falut." (21. o.)
"Esküszöm. Az, amit Amazóniában művelnek, kész bűntény. Nem igazolható semmivel sem, bárhonnan nézzed is. Higgy nekem ember, ne nevess ezen. Képzeld magad, ha egy pillanatra is, az ő helyükbe. Hová mehetnének még? Századok óta újra meg újra elűzik őket a földjeikről, egyre mélyebbre és mélyebbre szorítják vissza őket. Az a legkülönösebb az egészben, hogy annyi megpróbáltatás után sem tűntek el. Még mindig megvannak és minden kibírnak. Hát ne vegye le az ember előttük a kalapját? " (26. o.)
"… ők ilyenek, és tiszteletben kell őket tartanunk. Az tette lehetővé számukra, hogy évszázadokon át összhangban éljenek az erdőikkel, hogy ilyenek voltak. Lehet, hogy nem értjük a hiedelmeiket és bizonyos szokásaik érzékenyen érintenek bennünket, de azért arra nincs jogunk, hogy elpusztítsuk őket." (33. o.)
"-Feljogosítanak-e vajon bennünket az autóink, ágyúink, repülőink és coca-coláink arra, hogy elpusztítsuk őket, csak azért, mert ők semmi hasonlót nem tudnak felmutatni? Vagy talán hiszel a "buta indiánok civilizálásában"? És hogyan? Úgy, hogy besorozzák őket katonának? Hogy az ilyen Fidel Pereira fajtájú kreolok dolgoztatják őket az ültetvényeken? Ráveszik őket, hogy változtassák meg a nyelvüket, a vallásukat, a szokásaikat, ahogy a hittérítők szeretnék? Mi a hasznuk mindebből? Az, hogy jobban ki tudják őket zsákmányolni, csak ennyi. Hogy valamiféle zombivá, emberi karikatúrává torzulnak, olyanná, amilyenek a limai utcákon járó, félig beolvadt bennszülöttek." (34. o.)
"A vidék arra kényszerítette ezeket az emberi sejteket, hogy egymástól jelentős távolságban maradjanak és állandó mozgásban legyenek, hogy ne pusztítsák ki túlságosan a vadállományt. A föld eróziója és kimerülése következtében yukkaföldjeiket is legalább kétévente új helyre kellett telepíteni." (100. o.)
"Az a legfontosabb, hogy ne légy türelmetlen, és hagyd, hogy megtörténjen, aminek meg kell történnie", válaszolta nekem." Ha az ember nyugodtan él és nincs benne türelmetlenség, akkor marad ideje arra, hogy elgondolkodjon és emlékezzen", mondta. Így talán megtalálja a sorsát. Meglehet, elégedetten él. Nem felejti el azt, amit megtanult." (227. o.)
"Akkor a Taszurincsi elkezdett hivalkodni: "Csak ámítás, hogy nem lehet megölni a szarvast", hallották a szájából a rokonai. "Csak a nyúlszívűek fecsegése." … És csakugyan, a Taszurincsinek semmi baja nem esett, pedig egyik szarvast a másik után lőtte le és ette meg. Egyik - másik család szörnyülködött, mások a példáját követve tilalmas húst kezdtek enni. A világ ekkor összezavarodott…
… egyszerre a szarvasok, mind Taszurincsi fája felé indultak. Odaértek alá. Nagyon sokan voltak. Egész szarvas-erdő. És egyik a másik után, rendben, türelmesen kivárva sorukat, meg-megöklelték a fát. Először, mintha csak játékból tennék, majd erősebben. Még erősebben. Szorongó érzés támadt benne. "Le fogok esni", mondta. ….Mégis, egész éjszaka kitartott. Verejtékezve és nyögve tartotta magát, míg el nem fáradt a karja és a lába. Pirkadatkor kimerülten a mélybe hullott. "El kell fogadnom a sorsomat", mondta.
Most ő is szarvas, mint a többiek. Ott jár föl és alá az erdőben, trap, trap. Menekül a tigris elől, fél a kígyótól. Trap, trap. Óvakodik a pumától és a vadász nyilaitól, aki tudatlanságból vagy gonoszságból megöli és megeszi a testvéreit." (228-232. o.)
"Az számít, amit az emberek tesznek, meg, amit nem tesznek"… magyarázta nekem a legöregebb bölcs…"ha vándorolnak, hogy eleget tegyenek a sorsuknak. Hogy betartják a tilalmakat. Hogy a világ rendben legyen. Ez számít." (248. o.)
"Ha valami rontás száll a Földbe, az azért történik, mert az emberek már nem figyelnek oda rá, már nem gondozzák úgy, ahogy gondozni kellene. Vajon beszél-e a Föld úgy, ahogy mi beszélünk? Ahhoz, hogy meg tudja mondani mit akar, tennie kell valamit. Rengeni, talán. Ne feledkezzetek meg rólam, mondja. Nem akarom, hogy rosszul bánjatok velem. Ezt panaszolta el azzal, hogy táncba fogott...ha a Föld panaszkodott, tennem kellett valamit. Hogyan segítsünk a Napnak, a folyóknak? Hogyan segítsünk ennek a világnak, annak, ami él? Vándorlunk. Teljesítettem a kötelességemet, úgy hiszem. Nézd, már meg is van az eredménye. Hallgasd csak a Földet a lábad alatt; nyomkodd meg a talpaddal, beszélő. Milyen nyugodt, milyen szilárd! Elégedett, mert érzi, hogy megint vándorlunk rajta." (269. o.)
………………………………………………………………………………………………………………………………………………..
De, mit tehetünk mi, európaiak, akik itt és most már nem élhetünk ebben a mitológiai tudás és érzésvilágban, ahol olyan magától értetődő és természetes a JÓ? Hogyan legyünk, hogyan lehetünk erkölcsösek? Merre induljunk?
A jó választ nem tudom, de André Comte-Sponville, kortárs francia filozófus gondolatainak csokrát kínálom….
"Az udvariasság az első erény, s talán ebből ered az összes többi. Ez a legszegényesebb, a legfelületesebb, a legvitathatóbb is: erény hát egyáltalán? Hézagos kis erény, mindenesetre, mint némely hölgyekről szokás ekképpen beszélni.
Az udvariasság megelőzi az erkölcsöt, vagy az erkölcs eleinte inkább csak udvariasság: behódolás a szokásoknak, a bevett szabálynak, a látszatok szabályozott játékának – behódolás a világnak és a világ viselkedésformáinak.
Az ember csak nevelés által válhat emberré, ismeri el egyébként Kant, az ember csupán az, amit a nevelés csinál belőle, s először is a fegyelem "alakítja az állatiasságot emberiességgé.
A szokás megelőzi az értéket, az engedelmesség a tisztelettudást, az utánzás a kötelességtudatot. Az udvariasság tehát megelőzi az erkölcsöt, ami csak apránként jön létre, mint egy interiorizálódott, látszatoktól és érdekektől megszabadult udvariasság.
A helyes viselkedésformák megelőzik a helyes cselekedeteket és hozzájuk vezetnek. Az erkölcs mintegy a lélek udvariassága, érintkezni tudás önmagunkkal (még akkor is, ha főként a másikról van szó), a belső élet illemtana, kötelességeink törvénykönyve, a lényegi szertartásrendje. És megfordítva: az udvariasság, mintegy a test morálja, a viselkedés etikája, a társadalmi élet törvénykönyve és a lényegtelen szertartásrendje.
Aprópénz, mondja Kant, de többet ér a semminél, csupán az erény látszata, de amely szeretetre méltóvá teszi.
"Ha valamit alkotni akarunk – magyarázza Arisztotelész – azt előbb meg kell tanulnunk és épp az alkotás által tanuljuk meg… ha az igazságot gyakoroljuk, igazságossá, ha a mértékletességet, mértékletessé, ha a bátorságot: bátorrá leszünk. Hogyan: rászokással!
Kant a fegyelemmel, vagyis a külső kényszerrel magyaráz: de hát mi más ez a fegyelmezés a családban, ha nem először is a szokások és a helyes viselkedés tiszteletben tartása? Inkább normatív, mint kényszerítő fegyelem, s célja nem annyira a rend, mint inkább valamiféle szeretetre méltó barátságosság.
Az udvariasság – jegyzi meg La Bruyére – nem mindig késztet a jóságra, a méltányosságra, az előzékenységre, a hálára; de legalább a látszatukat fölkelti, s az ember olyannak látszik tőle kívülről, mint amilyennek belül kéne lennie. Azt mondani: "légy szíves" vagy "bocsánat" olyan, mintha tisztelnénk az illetőt; azt mondani: "köszönöm" olyan, mintha hálásak volnánk. Itt kezdődik a tisztelet is, a hála is.
Az udvariasság nem erény, hanem minőség, mégpedig tisztán formai minőség. A viselkedni tudás nem maga az élet, az udvariasság nem az erkölcs.
De azért nem semmi.
Az udvariasság kis dolog, ami nagyokat készít elő."(Comte-Sponville, 2005, 19-27.o.)
Felhasznált irodalom:
· Comte-Sponville, André: Kis könyv a nagy erényekről, Osiris Kiadó, Budapest, 2005.
· Erdős, László: Zöld Hősök, Cser Kiadó, Budapest, 2016.
· Kérchy, Anna: A fajok közti szolidaritás poszthumán etikai lehetőségei? Kétes környezetvédelem a kortárs feminista performanszban és a mai magyar populáris kultúrában (TNTeF, 2019.)
· Lányi, András: Morális klímaváltozás, Magyar Tudomány, 2013/6
· Naess, Arne: Önmegvalósítás avagy a világban-való-lét ökológiai megközelítése (in: Lányi András – Jávor Benedek (szerk.) Környezet és etika – Szöveggyűjtemény, L'Harmattan Kiadó, 2005, 221. o. 233. o.
· Rivera, José Eustasio: Örvény, Európa Könyvkiadó, Budapest, 1975.
· Sepúlveda, Luis: Az öreg, aki szerelmes regényeket olvasott, Európa Könyvkiadó, Budapest, 1999.
· Shiva, Vandana: Életben maradni: nők, ökológia és fejlődés (in: Lányi András – Jávor Benedek (szerk.) Környezet és etika – Szöveggyűjtemény, L'Harmattan Kiadó, 2005, 297. o.-308. o.
· Vargas LLosa, Mario: A beszélő, Európa Könyvkiadó, Budapest, 2007.
· Warren, Karen, J.: Az ökológiai feminizmus ereje és ígérete (in: Lányi András – Jávor Benedek (szerk.) Környezet és etika – Szöveggyűjtemény, L'Harmattan Kiadó, 2005, 272. o.-296. o.)
Végezetül, szeretnék számotokra ajánlani egy filmet, ami szerintem nagyon tanulságos és szívmelengető. Igaz történet alapján.: a Betétember, az indiai szuperhős, egy aluliskolázott vidéki szerelősegéd, aki felvette a harcot a menstruációs szegénység és tabu ellen.
Period. End of sentence.